?

Log in

 
 
08 November 2008 @ 10:55 pm
Megerősítés/2  

           

A nagytermet betöltő félhomály sejtelmes árnyékot vetett a táncolókra, elrejtve a tétova mozdulatokat és lopott pillantásokat. A zene halk volt, és lágy ritmusa elringatta a jelenlevőket, mindenki beleolvadt a lassú ütembe, még azok is, akik a falat támasztották, vagy a büféasztalnál igyekeztek felfrissíteni magukat. A tanárok nagy része talált magának elfoglaltságot, hogy ne kelljen a diákokra figyelnie, legalábbis a lassú számok alatt, mert tudták jól, hogy egy Valentin-bál lényege éppen az, hogy a fiatalok kapcsolatokat tudjanak kialakítani, jól érezzék magukat, és ehhez semmi szükségük nem volt szigorú felvigyázókra. Dumbledore az asztalnál beszélgetett McGalagony professzorral, Remus gyanúja szerint pont azért, hogy lekösse a Griffendél néha túl szigorú házvezetőjét, aki valóban komor pillantással méregetett egy-két jobban összeforrott párocskát a parketten.

            Remus a hatalmas kétszárnyú ajtó mellett felállított egyik asztalnál ült, és elmélyülten figyelte a párokat, amint alig-alig mozdulva ringatóztak a zenére. Ilyen alkalmak során általában ezt a taktikát követte, megpróbált beolvadni a háttérbe, úgy tenni, mintha jelen se lenne, és ezalatt már csak önmaga szórakoztatására is felmérte a környezetét, észrevette a testek dinamikáját, hogy ki kivel került az este során közelebbi kapcsolatba. Mindig szeretett kívülállóként másokat megfigyelni, és általában meglepően akkurátus következtetéseket vont le a látottakból. Elméje, akár a reflektor vetült rá egy-egy csoportra, rögzítve társai jellegzetes mozdulatait és vonásait.

            Miután azonban vagy egy órát eltöltött ebben a passzív helyzetben, kezdte megunni a dolgot, és azt kívánta, bár lehetne fenn a hálóban a puha, flanel pizsamájában, egy tálcányi elcsórt süteménnyel és a kedvenc könyvével. Nagy társaságban szinte mindig elfogta ez az érzés, hogy milyen jó lenne egy kis csönd és nyugalom, de tudta jól azt is, hogy ha megvalósítaná ezt a programot, öt perc után azt kívánná, bár maradt volna a többiekkel, akik nyilván kitűnően szórakoznak, csak ő kuksol egyedül a szoba magányában. Ezek az ellentétes érzések nem könnyítették meg a helyzetét, aztán végül mégis a maradás mellett döntött. Már csak azért is, mert Sirius aligha értékelné, ha barátja se szó, se beszéd nélkül eltűnne.

            Sirius. Nem tehetett róla, hogy gondolatai, és tekintete mindig visszakalandozott egy pontra, egy személyre, aki épp a parketten ölelt át egy hatodéves fekete hajú leányzót, akit Remus nem tudott beazonosítani. Siriusnak lételeme volt ez a nyüzsgés, szerette a partikat, a sokaságot, ahol még inkább magára vonhatta társai figyelmét. Életet tudott lehelni bármilyen összejövetelbe, viccei, hangos nevetése, oldott mozdulatai, könnyed magabiztossága vonzotta az embereket, nem csoda, hogy minden egyes táncra akadt volna több partnere is.

            A féltékenység apró nyilallásai hasítottak Remus szívébe, ahogy a párt figyelte a  terem másik oldalán. Tudta ugyan, hogy Sirius nem akar attól a lánytól semmit, vagy legalábbis remélte, de a látvány akkor sem volt megnyugtató, nem segített eloszlatni a komor, kétkedő hangokat a fejében. Az egész annyira új volt köztük, olyan törékeny, hiszen szavakkal még soha nem kötelezték el magukat egymás mellett, a kapcsolatuk csak haladt előre, láthatólag mindenféle terv vagy elhatározás nélkül, és ez nyugtalansággal töltötte el a fiatal prefektus lelkét. Nem arról van szó, mélázott tovább, míg Sirius felnevetett valamin, amit a partnere súgott neki, hogy életre szóló kinyilatkoztatást várna, nem. De...esetleg egyetlen szó is segítene, ha bármelyikük ki merné mondani.

            Felsóhajtott, és továbbsiklott a tekintete a tömeg feje felett, ismerős arcokat keresve. Érintette Peter és Cynnia kettősét, akik a terem szélén próbáltak úgy tenni, mintha táncolnának, holott inkább csak lépegettek néha ütemre, néha nem, és felfedezte az igazi látnivalót: James, arcán olyan kifejezéssel, mintha épp most nyerte volna meg a kviddicsvilágbajnokságot, Lilyt forgatta a parketten. Remus magában egy csepp mosollyal nyugtázta, hogy Lily szemmel láthatólag nem állt se az Imperius, se a furcsa ízű puncs hatása alatt, amivel James (valószínűleg Sirius tanácsára) megkínálta. Jól mutatnak együtt, nyugtázta Remus magában, és folytatta a nesztelen szemlét a terem hosszán, míg az egy sarokban összegyűlt mardekárosokon állapodott meg a szeme. Legtöbbjük éppúgy idegenkedni látszott a tánctól, mint jómaga, bár Malfoyt és Nottot a partnereikkel már előbb felfedezte a párok között, így ez nem volt maradéktalanul igaz a rivális házra. Ekkor megakadt a tekintete egy sötét szempáron, amely ugyanazt figyelte, amit ő maga az előbb: Jamest és Lilyt, akik úgy mozogtak, mintha összeszokott párról lenne szó. A csillogó, éjfekete tekintet egy pillanatra csak úgy árasztotta magából a gyűlöletet és a megvetést, meg még valamit, amit Remus nem tudott határozottan beazonosítani, majd ismét a közöny üressége töltötte el. Remus ajkához emelte a poharát, és hosszút kortyolt a kellemes üdítőből, amit már előbb kinézett magának, hogy elkerülhesse a puncs esetleges mellékhatásait. Elraktározta ezt a különös megfigyelést a többivel együtt, de pillanatnyilag a saját problémái sokkal inkább lekötötték a figyelmét.

            A lassú szerelmes számnak csak nem akart vége szakadni, és Remus egyre inkább belefáradt abba, hogy figyelje kedvesét másokkal táncolni. Igaz hogy vagy egy fél órája Sirius elszabadult egy pillanatra, és az italszerzés örve alatt váltottak pár szót, meg egy hosszú pillantást, de ebből csak arra futotta, hogy biztosította Siriust, hogy nem, nem unatkozik, és nem, semmi esetre nem szeretné, ha Sirius szerezne neki táncpartnert.

            Ahogy fekete hajú barátját figyelte, egyre komorabb hangulat lett úrrá rajta. Hiába tudta, hogy Sirius hozzá jön, amikor beszélgetni akar, hozzá jön, amikor egy utolsó pillanatban lemásolandó házi dolgozatról van szó, hozzá jön, amikor az a bizonyos csillogás költözik a tekintetébe, mindez valahogy nagyon távolinak tűnt ebben a pillanatban. Mintha egy furcsa lázálomból ébredne, Remus gyomrát egyszerre hideg kétségbeesés szorította össze, akaratlanul is gondolatai előterébe sodorva eddig oly gondosan elnyomott, és háttérbe szorított kétségeit. Hiszen akárhonnan nézzük, nehéz lett volna két, az övékénél is kevésbé összeillő személyiséget találni, legalábbis egy kapcsolatban. Remus inkább érezte, mint tudta, hogy az első érzelemroham után ezek a különbségek súlyos nézeteltérésekhez vezethetnek kettejük között, és nem volt benne biztos, hogy képesek lesznek-e kezelni a helyzetet. Siriusnak valaki olyanra lenne szüksége, aki nem bánja, ha éjjel háromkor azzal rángatják ki az ágyából, hogy azonnal indulnak motorozni("Mégis mivel, Sirius?")/kaját szerezni/inni/mardekárosokat rózsaszín festékkel leönteni(megtörtént), a lista végtelen, gondolta Remus.

            Hirtelen mélységes fásultság vett rajta erőt, és úgy érezte, az ágya szinte hallhatóan hívogatja. Ráadásul így megszabadulna a kínzó látványtól, amit Sirius és az akárhányadik táncpartnere jelentett. Letette a félig üres poharat, és a félhomály takarásában egy-két eltévelyedett pár között lavírozva kislisszant az ajtón. Ahogy a Griffendél hálótermek felé haladt, egyáltalán nem emelte a kedélyét a sötét sarkokban merészen összebújó, viháncoló diákok sora, akikkel egy ilyen bál után a társalgó, és a folyosók zöme megtelik. Remus nem tudta elfojtani magában az érzést, hogy neki is épp valami ilyesmit kellene csinálnia Siriussal, még ha némileg privátabb körülmények között is. De Sirius remekül szórakozott a nagyteremben, és Remus feleslegesnek és szürkének érezte magát, ahogy fáradtan felmászott a körlépcsőn, majd becsapta maga mögött az ajtót, és egy halk nyögéssel az ágyára omlott.

            Pár percig így hevert, halk zenefoszlányok szűrődtek be tudatába, belefúrta az arcát a párnájába, és megpróbált nem gondolni semmire. Aztán ráébredt, hogy a talár csatja az a kényelmetlen, szúró jelenlét, ami eddig ott motoszkált az érzékelése szélén, így a hátára gördült, és módszeresen megszabadult az egész kényelmetlen együttestől, leszórva a vackokat a földre. Végképp nem volt hajtogató hangulatban. Nem volt kedve zuhanyozni sem, így előkotorta a takaró alól a pizsamáját, és belebújt a kényelmes, kopott pamut nadrágba és pólóba, majd az ajtótól elfordulva felhúzta a lábait, elvackolódott a hideg paplan alatt, és próbált nem fázni, valamint továbbra sem gondolkodni. Mindkét próbálkozása sikertelen volt.

            A kavargó gondolatok viharából lassan átcsúszott az álom világába, észrevétlenül és akaratlanul, amikor a kilincs váratlan csikordulása visszarántotta a hideg valóságba, és Remus olyan hirtelen ült fel, hogy kis híján leesett az ágyáról. A szobában sötét volt, az ajtó felől sem szűrődött be fény, akárki lépett be, azonnal becsukta maga mögött.

            - James, te vagy az? - kérdezte Remus halkan.

            - Alig hiszem. Amikor utoljára láttam, úgy tűnt, csak valamilyen szeparációs varázslattal lehet majd leválasztani Evansről - érkezett a válasz érdes, suttogó hangon, de Remusnak így sem okozott gondot az azonosítása.

            - Sirius! - szakadt ki belőle a név, amit oly sokszor, és sokféleképp mondott ki már.- Aztán félénken hozzátette - Miért hagytad ott a bált?

            - Hogy miért hagytam ott? Szerinted mégis miért?! - érkezett a felháborodott válasz, és hirtelen felgyulladt Sirius olvasólámpája, lágy fénnyel árasztva el a szoba feléjük eső végét. - Egyik pillanatban még Priscilla, vagy hogy-a-fenébe-hívják válla felett figyelem, ahogy merőn a poharadba bámulsz, a másikban meg már csak a poharat látom!

            Remus lehorgasztotta a fejét, részben valami enyhe bűntudat miatt, részben, mert a hirtelen fény bántotta a szemét. Valahol belül nagyon jó érzéssel töltötte el, hogy Sirius utánajött, de a tudat, hogy most magyarázatot kell majd adnia a viselkedésére, szorongást idézett elő a lelke mélyén. Hogyan is lehetne ezeket a zűrzavaros, logikátlan gondolatokat érthetővé tenni egyáltalán?

            - Legalább a szám végét megvárhattad volna! Ha csak egy pillantással jelzed, hogy nem érzed jól magad, észrevétlenül elillanhattunk volna mindketten a következő tánc alatt! - folytatta Sirius fáradt hangon, majd türelmetlenül lehámozta magáról a talárt, és idegesen nekiesett a mellénygomboknak. - De így eltűnni a hátam mögött...várom a magyarázatodat!

            Furcsa ingerültség ébredt Remusban a követelőző szavak hallatán, így a válasz élesebbre sikeredett, mint ahogy tervezte.

            - Nem is tudtam, hogy minden lépésemről be kell számolnom neked! - nézett fel barátjára, aki már az inggomboknál járt, és egyre türelmetlenebbül tépte le magáról a ruhadarabokat. - Különben is úgy tűnt, nagyszerűen szórakozol azzal a Prunellával, vagy kivel, meg az összes többi hódolóddal!

            Alighogy kiejtette a szavakat, belül máris rájött, milyen igazságtalan Siriussal, de a válasz hamarabb érkezett, semhogy időben korrigálhatta volna az elhangzottakat.

            - Hát ez nagyszerű! - vágta rá Sirius most már kimondottam mérgesen, és kereszbe fonta a karját. - Szóval én vagyok a hibás, amiért mertem jól érezni magam egy nyavalyás bálon, ami a táncról szól, amennyire tudom! A megállapodásunk szerint veled nem táncolhattam, pedig legszívesebben a pokolba küldtem volna minden viháncoló, affektáló kis libát, aki ma az utamba akadt! De még egy titkos kapcsolatba is csak belefér annyi, hogy szólsz, mielőtt ott hagysz a vadak prédájául!

            Remus megint elkapta a pillantását a másikról, főleg, mivel még soha nem látta ilyen csalódottnak, mérgesnek Siriust, legalábbis nem saját magával szemben, úgyhogy bűntudata most félelemmel és szomorúsággal elegyedett.                  

            - Én...- itt elhalt a hangja, nem tudta, hol is kellene kezdenie. Talán először a legnehezebbel, döntötte el. - Sajnálom. Bocsáss meg, hogy így...cserben hagytalak, csak...

            - Igen? - biztatta Sirius az ágya széléről, majd előrehajolt, és a térdére támaszkodva figyelte barátja zavaros gesztusait.

            - Csak...te annyira oda illőnek tűntél, én meg olyan...kívülállónak, hogy...egyszerűen csak sok volt az egész, érted? - nyögte Remus zavarosan, miközben a takaró szélét gyűrögette.

            - Mert én...én ha akarom se találtam volna táncpartnert, na nem mintha szeretnék táncolni, te meg olyan jól kijöttél ott mindenkivel, kézről-kézre adtak, és...felszabadultnak tűntél, mintha valami olyat kaptál volna meg, amit... - itt nyelt egyet, és a hangja suttogássá fakult - ...amit tőlem nem.

            - Szóval erről van szó - konstatálta Sirius tompa hangon, bár mintha a kezdeti düh már elszivárgott volna a lényéből, legalábbis Remus így érezte. - Mindig tudtam, hogy valami számomra felfoghatatlan okból nem tartod sokra magadat, de azt hittem, hogy kettőnk között ez nem változtat majd semmin, hogy nem okoz nehézséget.

            Felsóhajtott, és egy gyors manőver után Remus mellett kötött ki, aki felhúzta a lábát, hogy helyet adjon Siriusnak, így a betolakodó törökülésben elhelyezkedett a takarón, és összefont karjait társa térdeire fektette.

            - Kezdjük mindjárt ezzel a marhasággal, hogy veled senki se táncolt volna - közölte elszánt hangon. - Azt hiszed, hogy azokat a lányokat, akik rajtam keresztül próbáltak üzenni neked a bálon, magam hajtottam fel? Ha csak a legkisebb erőfeszítést tetted volna a dolog érdekében, nem kevés érdeklődőt találhattál volna egy-két tánc erejéig. Jó jó, tudom, hogy utálsz táncolni - folytatta gyorsan, mikor Remus közbe akart szólni -, csak azt akartam mondani, hogy ne engem hibáztass, amiért én találtam partnert, néha többet is, mint kéne!

            Kihasználva a társalgásban beállt pillanatnyi szünetet, Remus előhozakodott a legnyomasztóbb, bár még önmagának is irracionálisnak tűnő problémájával.

            - Pont ez az! Hogy neked annyi lehetőséged lenne, és nem csak lányokkal! És amikor ma elnéztelek - hadarta, elpirulva Sirius elsötétedő arckifejezésétől - akaratlanul is azon gondolkodtam, hogy...én...annyira nem illek melléd...mert kaphatnál jobbat, bárkit ebben a nyamvadt suliban...

            - Remus! Ezt most azonnal hagyd abba! - vágott közbe Sirius komoran, és mintegy mondanivalójának nyomatékosítására megragadta a szőke fiút, és megrázta a térdeinél fogva.

            - Még hogy jobbat! Az eszedbe se jutott, hogy én nem akarok jobbat, nem akarok mást, mint te? - kérdezte kutatón Remus szemébe nézve. - Vagy ez az elmúlt két hónap nem bizonyította a választásomat elég kifejezően? Mert ha az előbbieket komolyan gondoltad, akkor tényleg beszélnünk kellene...

            - Várj, Sirius, én...én nem éreztem ezt igazán komolyan, csak valahogy az összbenyomás ma este, azt nem bírtam....nem tudom miért, tényleg! - próbált Remus enyhíteni a beszélgetés feszültségén. - Hiszen ha nem engem akarnál, akkor ez az egész véget ért volna már köztünk, tudom jól, az eszemmel felfogtam, hidd el!

            - De az, hogy ez egyáltalán felmerült benned, arra utal, hogy még mindig nem bízol eléggé bennünk, én legalábbis ezt szűrtem le - felelte a fekete hajú fiú kétkedőn.

            Hirtelen megszorította a fogságba ejtett lábakat, és arcán elszánt, akaratos kifejezés jelent meg, szemeiben pedig az a bizonyos villanás, ami egy ötlet formálódását jelezte.

            Felpattant az ágyról, elgondolkodva körbenézett, majd tekintete az ajtó mellett állapodott meg. Visszafordult Remushoz, aki meglepetten, és egy csipetnyi gyanakvással szemlélte az ágy melegéből a váratlan akciót.

            - Gyere! - nyújtotta ki a kezét Sirius szinte parancsolóan. - Szeretnék mutatni neked valamit!

            Mivel társa habozni látszott, még hozzátette:

            - Ha most velem jössz, megbocsátom, hogy ott hagytál abban a rózsaszín szívecskés őrületben!

            Megragadta Remus karját, és szinte erőszakosan kihúzta a takaró alól, majd biztos kézzel vezette vonakodó szerelmét a tükörhöz, eléállította, ő maga pedig a háttérbe húzódott, és egyik karját lazán az alacsonyabb fiú derekára vetette, mintegy megelőzendő a menekülést.

            Így álltak vagy tíz másodpercig, Remus bámulta a tükörben kettejüket, leginkább Sirius hosszú haját, ahogy az ő vállára omlott, mikor tulajdonosa kíváncsian előredugta a fejét, és Remus vállán pihentette.

            - Ööö...Sirius - szólalt meg bizonytalanul egy idő után, egy tétova mozdulattal a saját tükörképe felé legyintve. - Ezt már alighanem láttam...

            - Mindjárt gondoltam! - nevetett fel halkan Sirius. - Viszont most valami mást  szeretnék mutatni neked...azt, amit én látok a tükörben.

            Ekkor egy gyors mozdulattal felcsúsztatta karját Remus mellkasán, gyengéden végigsimítva a kínálkozó felületet, és megállapodott az érzékeny nyak óvatos cirógatásánál.

            Remus egész teste megfeszült a váratlan manővertől, és már éppen tiltakozott volna, amikor Sirius, egy gondolatolvasó ügyességével előkapta pálcáját a hátsó zsebéből, ahol - minden figyelmeztetés ellenére - hordta, és egy elsuttogott varázsigével bezárta az ajtót a kellemetlen meglepetéseket elkerülendő. Aztán ledobta a pálcát a földre, és a felszabadult bal karjával szorosan magához préselte Remus testét.

            - Elegem van abból, hogy szerinted valaki másra lenne szükségem, aki többet tud nyújtani, úgyhogy most végig fogsz hallgatni, közbeszólás nélkül - mormolta nyomatékosan Remus fülébe. - Hol is kezdjük? Hmmm...igen, csak sorrendben - azzal felnézett, és a tükörben figyelte partnere reakcióját, aki lesütötte a szemét.

            - Valahányszor rád nézek, valami furcsa bizsergés lesz úrrá rajtam a puszta pillantásodtól. A meleg csillogás a tekintetedben szinte körülölel, kíváncsian figyelem a színek és a fény játékát, ahogy egészen sötét, vagy világos kékre színűre festik a szemeidet, aztán tovább vándorlok a puha, könnyű hajtincsekig, amik a szemedbe lógnak, mikor lehajtod a fejed írás közben, és csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lenne könnyedén hátrasimítani őket, érezni a szálakat, ahogy átsiklanak az ujjaim között, érezni a meleget, ami a bőrödből árad, figyelni, amint a makacs mézszínű fürtök visszahullanak a homlokodra.

            Sirius hangja egyre simulékonyabb, lágyabb lett az első szavak után, és Remus szinte úgy érezte, mintha kedvese hipnotizálná, mintha a hang egyenesen a tudata mélyére hatolna, megborzongott, és teljesen elernyedve hagyta, hogy Sirius folytassa a megbűvölését.                     - Majd az izmok rebbenéseit figyelem, ahogy elmosolyodsz, amikor rájössz, hogy téged nézlek a tanár helyett, a szemöldöködet, ahogy épp csak egy picit feljebb emeled, a szádat, ahogy összeszorítod, nehogy elnevesd magad...ott ülök melletted, érzem az illatodat, olyan tiszta, mindig olyan friss, valahogy egy őszi erdő képe merül fel bennem, mikor közelebb hajolok, hogy beszívhassam, aztán a nyakadra siklik a tekintetem, a finom kis szőrszálakra az ádámcsutkádon, ahogy mozognak, amikor elfogódottan nyelsz egyet, az inakra, amik szinte önálló életet élnek a bőröd alatt, ahogy felemeled a fejed... - Sirius ekkor az ujjait a kulcscsontok közti kis mélyedésbe süllyesztette, apró érintéseivel egyre biztosabban sodorva Remust a révület felé.

            Ezután a fáradhatatlan ujjak végigsiklottak a szaporán emelkedő-süllyedő mellkason, míg el nem érték a póló alsó szegélyét, ahol Sirius megpihent egy pillanatra, az anyagon keresztül kényeztetve az érzékeny területet. Azután becsúsztatta a kezét a ruha alá, rászorította a tenyerét Remus lapos hasára, kiélvezve a bőr forróságát, és csak utána indult ismét felfelé, útjában magával húzva a könnyű pamutot, ezzel mindkettejüknek feltárva a látványt, ahogy Sirius rátalált a következő célpontjára, és mutatóujja hegyével finoman körülrajzolta a levegő hűvösétől megmerevedő mellbimbót.

            -... aztán továbbsiklik a tekintetetem a kezedre, a toll idegesen, tettrekészen táncol az ujjaid között, ahogy várod a következő lejegyeznivalót, és én csak arra tudok gondolni, hogy milyen lágy a bőr a tenyereden, puha és hajlékony, nem tarkítják keményedések a seprűnyéltől, mint az enyémet. És mialatt te bőszen írsz, rögzítve minden fontosat, én felidézem az alkalmakat, amikor ez a kéz hozzám ért...a fürdőben, akkor éjjel, az átjárókban, még emlékszem minden esetre. Remélem, egyszer már nem tudom majd megszámlálni őket. - Remus távolról hallja a duruzsoló hangot, a támadás az érzékei ellen annyira átfogó, hogy saját izgatottsága szinte kiemeli a valóságból, mintha álmodna. Egy pillanatig el is tűnődik, hogy nem álom-e ez az egész, aztán rájön, ha álom, akkor is minél tovább kellene élveznie, így nem gondolkodik tovább. A hang, az érintés, és a látvány hármasa lehengerlő. Addigi félénk, próbálgató, a határokat feszegető együttléteik során mindig behunyta a szemét az extázis sodrában, visszavonult a saját tudata elefántcsont-tornyába, megosztva, mégis kisajátítva az érzést. Most viszont a látvány maga olyan erotikus volt, hogy korábban soha nem tudta volna elképzelni, ő ilyesmiben részt vehet. Csodálatos, részegítő érzés töltötte el, ahogy Sirius csak rá összpontosított, miközben keze apró köröket írt le Remus hasán, át- meg átsiklott az érzékeny vonalon, ami mentén a szőke szálak az ágyékához vezettek. - Amikor pedig már végképp reménytelenül lemaradtam bármiről, amit drága professzoraink belénk nevelni igyekeznek, gondolatban mindig továbbsiklik a tekintetem, emlékekből merítek, ahogy hozzám simulsz, halkan felnevetsz, mikor a hajam végigsúrolja az egész testedet... - itt Sirius hirtelen elhallgat, mielőtt mindketten túl messze sodródnának a valóságtól, és karjaival szorosan átkulcsolja Remus derekát. Pár másodpercig csak szapora lélegzetük hallatszik a beállt csendben.

- Talán vízszintesen kellene folytatnunk, nem gondolod? - incselkedik, mire Remus erőtlenül bólint, egyszerre végtelenül lazának és feszültnek érezve magát. Sirius kibontakozik hátulról, és a csuklóját megragadva az ágy felé húzza.

- Azt akarom, hogy ezentúl, ha elfogna a kételkedés, miszerint én valami mást érdemlek, erre a képre gondolnál. Arra, hogy nekem mindig más vagy, és mégis mindig ugyanaz: átlagos, de a legkülönlegesebb. Most viszont... - zuhantak egymás mellé összegabalyodott végtagokkal a vörös ágytakarón - ...befejezem a leltárt, ha megengeded.